Most kellene segítségül hívnom József Attilát, Petőfit, Vörösmartyt. Ódát kellene írni ezekről a fiúkról, akik harmadszor is megnyerték az olimpiai bajnoki címet, akik újra tudatosították a nagyvilággal, hogy amióta kettessel kezdjük az évszámot írni, nincs náluk jobb vízilabdacsapat a földkerekségen.

 

 

 

Kit érdekel már, hogy Athén óta hatból hat döntőt elveszítettek, hogy nagy tornán, amióta Athénban megnyerték a másodikat, nem került újabb arany a nyakukba. Mert most ott függ. S nehéz eldönteni, hogy az arcuk ragyog-e jobban, vagy a medália, amit férfiúi szemérmességgel időnként meg-megsimogatnak a nyakukban. Megcselekedték, amit megkövetelt a haza – mert hát valljuk be, már a Pekingbe utazás előtt is ezek a fiúk nyerték volna meg a hazai népszerűségi versenyt, de mostanra, az olimpia végére még fontosabbá vált, hogy nyerjenek. Övék a harmadik! Vagyis: a harmadik és a harmadik. Pekingben a magyar küldöttség harmadik olimpiai bajnoki címe, s a magyar vízilabda sorozatban harmadik olimpiai aranya.

Nem mondom, hogy nem bíztunk a fiúkban, de azt sem, hogy ne lettünk volna idegesek. Legalábbis mi, akik csak szurkolunk a csapatnak. Mert hogy a döntő előtt néhány perccel összefutottam Konrád Jánossal, Tokió olimpiai bajnok pólósával, aki látva rajtam a drukkot, atyáskodva mondta: "Nincs ok a nyugtalanságra, hiszen három góllal jobbak vagyunk az amcsiknál. Igaz, manapság legalább ennyivel jobbnak is kell lennie egy csapatnak, ha egy góllal biztosan nyerni akar."

Aztán egy ideig mégis azt gondoltam: Jani játékosnak, edzőnek is jobb volt, mint jósnak.

Mert igaz, hogy Kiss Gergely góljával indul a meccs, de az amcsik láthatóan nem akarnak tudni arról, hogy mi három góllal jobbak volnánk. Akad köztük egy srác, bizonyos Tony Azevedo. Olyan a családja az amerikai pólóban, mint nálunk, mondjuk, a Szívós. Apa és fia is kiváló játékos, az "öreg", Ricardo volt az amerikai válogatott szövetségi kapitánya. A srác meg, hogy mást ne is említsek, az athéni olimpia vicególkirálya. Itt is szorgalmasan lődözte a gólokat, még a döntőben is. Az első két negyedben beszórt négyet – még jó, hogy nekünk is akadt egy hasonló bomba formában pólózó játékosunk: Biros Péter. A malagai Eb legjobbja. Meg szerintem a döntő legjobbja. Ezért is ijedtünk meg egy cseppet, amikor a félidőben láttuk, hogy Pavlik doktor kezeli. S ha már a doki sem tud segíteni, akkor senki.

 

Legfeljebb a csapat. Illetve: a CSAPAT. Mert a magyarokat még azt sem zökkentette ki, hogy az addigi legeredményesebb játékos csak szurkolni tudott a hátralevő két negyedben.

Ebből az utolsó csak azért volt izgalmas, mert mégis csak olimpiai döntőt játszott a magyar válogatott. Tanárian. S ebben két játékosnak volt különösen nagy szerepe: Varga Dánielnek és Szécsi Zoltánnak. Előbbi élete első olimpiai döntőjét játszotta (a magyarok közül rajta kívül csak hárman vannak így), de olyan higgadt és magabiztos, mintha csak egy sima bajnokin pólózna. Olyan finom kézmunkára csak egy tehetséges festő képes, mint amilyennel ő dolgozott ma a medencében. Persze, hiszen tudvalevően az ecsettel éppen olyan jól bánik, mint a labdával. Milyen kár, hogy megszüntették az olimpián a művészeti versenyeket!

De nem is véletlenül emlegetjük az ihletett pillanatokat – hiszen azok a hajrába érve egyre sokasodtak. És Szécsi Zoltán a legtöbbnek részese volt. Az elődöntőben a kapitány lehívta őt, s akkor Gergely vette széles vállaira a csapatot. Ám a döntőben Pista, ha nem is védett rosszul, az első 13 percben nem érezte a távoli lövéseket. Helyére visszaállt Szécsi, s teljesítményéről mindent elmond, hogy a második félidőben összesen két gólt kapott.

El-elkapta a labdákat, aztán még maradt ereje arra is, hogy, szokásához híven – már bocsánat a kifejezésért, de így pontos – kiröhögje az ellenfelet. Eszembe jut, ahogy emberhátrányban lekapja az egyik amerikai óriás bikázását (szerintem az olimpia legnagyobb védése volt), s kiszól a partra: "Nem ügy, ezért vagyok itt."

A meccs vége "sima" ügy volt. Legalább másfél ezer magyar kórusban számolta visszafelé a másodperceket. És az egy után következett egy hatalmas ordítás. Ám még levegőt sem vett a nép, s Kemény Dénest máris a vízbe rántották játékosai.

A Mester sorozatban harmadszor fürdött olimpiai döntő után. Ez meg egyet jelent azzal, hogy Magyarország, a modern vízilabda történetében példátlan bravúrt elérve, sorozatban harmadszor is olimpiai bajnok lett.

 

C-PRESS - magyarhirlap.hu