Egyes vélemények és a rideg adatok szerint a kihalás szélére sodródott a vendéglői cigányzene (a magyar mű- és népdal, operett, klasszikus és slágerzene sajátos egyvelege). Mások szerint van remény. Érdekes megközelítését kaptuk annak a problémának, hogy vajon miért vannak tele a kórházi idegosztályok Magyarországon? Lehet, hogy azért, mert nem tudunk mulatni? Nem tudjuk levezetni a bennünk felgyűlő feszültséget?

 

 

 

Ha ebben igaza van Ráduly Attila prímásnak, a Dunagyöngye Halászcsárda zenészének, akkor sokmindent újra kell gondolnunk az életünkben. No, de itt mire is mulatnánk, amikor Sárosi Bálint zenetudós adata szerint 1988- ban tízezer cigányzenész dolgozott az országban – míg ma a helyi prímás tapasztalatai alapján legfeljebb háromszázan vannak... Mindez persze összefügg a hazai zeneoktatás helyzetével is.

A cigányprímás, aki autentikus magyar népdalokat játszik a legszívesebben, bár klasszikusokat és világslágereket is tud, nyolc évre szekrénybe tette a hegedűjét és malterosvödröket hordott, hogy eltartsa családját. Huszonkét éve tízezer, ma alig háromszáz cigányzenész dolgozik az országban. Nincs vendéglő, ahol akár csak a legkisebb, négytagú zenekar játszana... Mégis jó tudni, van egy kis sziget, ahol az emberek elfelejtik az előítéleteket.

Mesélik a nyilván igaz történetet, hogy amikor Yehudi Menuhin, a hegedűművészek hegedűművésze fellépett Budapesten, a koncertet meghallgató cigányprímást arról kérdezték: mit szól hozzá?
- Jó, jó - válaszolta a legenda szerint a kérdezett, - de asztalnál meghalna...

Lehetséges, hogy néhány év múlva ebből csak Menuhin nevét fogják érteni utódaink. 

 

Ráduly Attila prímás a dunaújvárosi Dunagyöngye Halászcsárdában játszik szerdától vasárnapig, délután négytől este tízig társával, Mezei Vilmos cimbalmossal. Pár éve még egy nagybőgős is tartozott a zenekarhoz , őt azonban elsodorta a gazdasági válság. A zenekart pedig azért kellett idézőjelbe tenni, mert egy igazi cigányzenekarban legalább négy ember játszik: egy prímás, egy brácsás, egy cimbalmos és egy bőgős. De igazából még hozzájuk tartozna egy segédprímás is, aki a tercet játssza, egy csellista és egy klarinétos - de ilyen zenekar ma már egészen biztosan nem játszik Magyarországon étteremben vagy szállodában.

 

- Kevesebb pénzük van az embereknek, ritkábban járnak el mulatni, sokan tán nem is tudják, mi az. Hát persze, hogy tele vannak a kórházak idegosztályai! A népek nem tudják kiadni magukból a feszültséget! - mondja a Dunagyöngye prímása, aki ötvennegyedik életévében jár, és egy olyan száraz fán, azaz hegedűn játszik, ami még az ükapja apjáé volt. 1702-ben gyártotta azt a számozott hangszert Itáliában egy, Stradivari műhelyében dolgozó cseh mester.

 

- Mindenki tudja, milyen, gondokkal terhes, nehéz időket élünk - sorolja a csendes, kedves Attila, aki bejárta Európa és Észak-Amerika majd minden országát. Hatéves korától hegedül, tíz évet játszott a Rajkó Zenekarban, majd éttermekben, de 1990-ben, látva a szakmája/művészete iránti közömbösséget, elkeseredésében felgyújtotta kottáit, és nyolc évig építőipari segédmunkásként dolgozott, hogy eltartsa három gyerekét.

 

- Egy olyan világban élünk, ahol a valódi emberi érték, az egymás iránti tisztelet, becsület, és ezek közül is a legfontosabb, a szeretet néha veszni látszik. Mégis jó tudni, van egy kis sziget, oázis, ahol az emberek elfelejtik az előítéleteket, a hibás elgondolásokat és a haragot, s próbálnak a zenével egy kis időre boldog világot teremteni. Mi haszna a földi javaknak, ha nincs lelki békénk?

 

Attila nyolc éve zenél a Dunagyöngyében. Úgy tudja, alig tíz (!) cigányzenekar játszik már csak az országban, nincs háromszáznál több vizsgázott zenész közöttük. 1988-ban Sárosi Bálint zenetudós adata szerint még több mint tízezren voltak... De a prímást az bántja igazán, hogy a minap egy japán vendég kérte, kísérje őt, miközben elénekli az A csitári hegyek alatt című népdalt. Magyar ember évtizede nem kérte ezt a dalt...

Szerintem

 

Ködbeveszett gyerekkoromban mindennapos volt, hogy fővárosszéli barakklakásunkban nagyapám egyszercsak félrehajtotta a fejét, s minden kíséret és borospohár nélkül halkan énekelni kezdte: Deres már a határ... Rendszerint nagyanyám, nagynéném is csatlakozott hozzá – és nemsokára minden sokkal szebbnek tűnt. De még a hetvenes évek elején, amikor munkába álltam, akkor is természetes volt, hogy műhelyben, irodában nem múlhatott el úgy névnap, netán brigádrendezvény, hogy ne énekeltünk volna egy sort. Együtt, mert ez a lényege az egésznek. Manapság ilyenkor bekapcsolják a magnót. A zene persze szebb, jobb, divatosabb. Tán még a hangulat is magasabbra hág, mint emlékeimben. De talán mégis elmarad valami, ami régen megvolt. Vagy csak a nosztalgia szól belőlem?  

Mégsem fog kihalni?

 

– A mi legfőbb vonzerőnk a filézett pontyhalászlé és a cigányzene! – mondja Szekszárdi László, a Dunagyöngye Halászcsárda fiatal üzletvezetője, aki 2000 óta irányítja a vendéglőt. – Sok a törzsvendégünk, és sok a csdaládi rendezvény is. – Többnyire az utóbbi alkalomból, a házassági évfordulókon, eljegyzéseken, és természetesen a lakodalmakon mulatnak nálunk az emberek. Ilyenkor nagyon jól jön egy tapasztalt prímás és cimbalmos! Tehát állíthatom, a cigányzenének igenis komoly vonzereje van az egyébként eléggé hektikus, változékony vendégforgalomra. – S talán mégsincs a kihalás szélén a cigányzene. Úgy látom, mintha az utóbbi években a fiatalok körében is egyre népszerűbb lenne a műfaj!

C-PRESS - dh-online.hu