Csak az utolsó tűnik egyértelműnek. Pénz van, pénz lesz, és hát kár lenne letagadni: pénz volt. Mindig is az volt a kérdés, hogy kinek és miért ad, vagy nem ad a döntéshozó pénzt.

(Jólétet, eszközt, egészséget, tudást, presztízst, munkát.) A megtermelt javak elosztását újraelosztásnak nevezzük: nyugdíjra, útra, vasútra, egészségügyre, oktatásra, segélyre, közalkalmazottak fizetésére és így tovább.

A nyolcezer milliárd forintot nem mi termeltük, ennél fogva a pénz felhasználását nem újraelosztásnak nevezzük, hanem osztásnak, mert ezt az óriási pénzt kapjuk: fejlesztésre és fejlődésre, egyenlőtlenségek kezelésére, hátrányok csökkentésére, egyáltalán: egy jól működő, igazságosabb, fejlődőképes társadalom alapjainak a lerakásához.

Ezt a pénzt elkezdték osztani, ezért igen aktuális a kérdés, hogy igazuk lesz-e a romáknak, akik úgy gondolják, a döntéshozóknak fikarcnyi kétségük sincs afelől, hogy ők végképp azok közé tartoznak, akiknek van miért adni a Nagy Maniból.

Cigány értelmiségiek évtizedes álmai, reményei válhatnak valóra szempillantás alatt, amikor felépülnek a rég várt alapintézmények: színház, múzeum, művészeti-képzési központ(ok), kutatási központ(ok).

A roma emberek társadalmi presztízsét megteremtő vagy növelő intézmények.
A kérdés az, hogy Ki és Miért adna „ezekre-ezeknek”, az intézmények felépítésére cigányoknak pénzt.

Egyáltalán: ki a „cigány”, akinek adni kéne? Az OCÖ-nek, amelyiknek minden intézménye, vállalkozása botrányos körülmények között becsődölt, annak a képviseletnek, amelyik negyedik ciklusa óta még soha semmilyen értéket nem hozott létre, de megőrizni sem tudott? Az OCÖ által működtetett Országos Cigány Információs és Művelődési Központot például kétszer gyújtották fel, rögtön a teljes kifosztás után. Csupán a pénzügyi dokumentumokat hagyták ott, de sajnálatosan pont ezek nem váltak a tűz martalékává. Rossz helyre tették őket. Igaz, a tűz előtt sem mutatott sokkal jobb képet magáról az OCIMK, mint a tűz után.

Adják oda a forrásokat az intézményeket jól működtetni képes, óriási szellemi értéket felhalmozó cigány értelmiségieknek? De hát ők nem „egyetlen hiteles politikai képviselete” a cigányoknak, mint az OCÖ, ezért politikailag a mérleg nyelve az intézményromboló, korrupt és képzetlen OCÖ felé billen.

No és ki győzze meg a döntéshozót arról, helyesen dönt, ha milliárdokat fordít az EU pénzéből a romák kultúrájának ápolására? Az OCÖ? A jelek szerint nekik két-háromszáz millió forint is elég, és azt sem egészen az intézmények létrehozására szánják.

Marad a cigány értelmiségi vagy maga a döntéshozó.

Gyerekjáték meghozni egy ilyen típusú, felvilágosult, demokratikus döntést, csak egy baj van: nincs a döntés mögött lobbi, közvetlen politikai-választási érvek, zsarolás, politikai klientúra, visszaosztás, és bár szerény véleményem szerint alapvető nemzeti érdek, mint a többi is, amiről szólnék, így talán még túl magas a léc, túl masszív az árnyék, amit át kellene tudni lépnie a döntéshozónak.

Mit tehetnek ilyenkor a cigányok? Normális esetben összefognak!

A cigány értelmiségiek egymással, az OCÖ az értelmiségiekkel és fordítva, a civilek egymással és a cigány értelmiséggel, nem mellesleg együtt a nyilvánossággal.

És ha nem pont így sikerül, hol lesz már Kolompár, amikor az intézmények még állni fognak?! A Farkas Flórián-féle korszak is csak nyolc évig tartott az OCÖ élén, pedig mindenkivel történelmi szövetséget kötött, Tabajdi Csabától Lezsák Sándorig, Horn Gyulától Orbán Viktorig.

Nem szólva Kozák Jánosról.

Ki tudja, mi van, mi lesz a cigánytelepeken lakó cigányokkal? őértük ki fog fellépni? Kolompár Orbán? Bajnai Gordon? Horváth Aladár? Ürmös Andor? Daróczi Gábor? Kállai Katalin? Teleki László? Gyurcsány Ferenc? Esetleg Ferge Zsuzsa? Hankiss Elemér?

2015 után is megmaradnak-e a cigánytelepek? Esetleg még több lesz, mint most van? És ha 2015 után is megmarad az összes cigánytelep, akkor megbukott Magyarország? Ez erkölcsi kérdés, vagy gazdasági?

Mit tehetnek ilyenkor a cigányok?

Összefognak, és ha kell – márpedig szinte mindig kell – erkölcsi kérdések mentén lépnek fel közösen a fejlődésért.

A változtathatatlan megváltoztatásáért.

Ha Magyarország nyolcezer milliárd forint felhasználása után változatlanul hagyva átviszi a cigánytelepeket – modern kori koncentrációs táborokat – a 2015 utáni időkre, megmagyarázhatatlan vétséget követ el önmaga ellen. Fösvény.

Osztani kell vagy fosztani?

A cigány tanulók ösztöndíjazása szűnjön meg, csökkenjen, vagy legyen a szükséghez igazodó, kiterjesztett, fejlődést generáló alapprogram, az Új Magyarország Fejlesztési Terven belül, a Roma Integráció Évtized Programon (2005–2015) belül, amiből már csaknem három év nyomtalanul eltelt. Nálunk az évtized egyenlő hét évvel. (Persze ezt nem javaslom általánosan és széleskörűen bevezetni, megzavarná a matematikusokat.)

2007. június 25-én fogadta el az országgyűlés a Roma Integráció Évtizede Programról (RIÉP) szóló határozatát.

Az Új Magyarország Fejlesztési Terv és a RIÉP együttesen napi kihívások elé állította a nemzeti társasjáték – kis túlzással történelemformáló – szereplőit.

Történelemalakító döntések születhetnek nap mint nap, ha adnak, azért, ha nem adnak, azért.
A felsorolt néhány példa silány kísérlet a tét nagyságának az érzékeltetésére.

A legnagyobb kihívásokról, például a romák munkaerő-piaci integrálásáról – magyarul: az állandó foglalkoztatásba történő tömeges visszahelyezéséről – vagy a lakóhelyi, néha már regionális méretű szegregáció megszűntetéséről és millió más fontos tennivalóról egy szó sem esett. Mégis úgy érzem, mindenki tudja, miről van szó, és mi forog kockán.

Osztás! Most vagy soha!

A politikusok, a gazdasági stratégia tervezői, a nemzetbiztonsági szakértők, jogászok, társadalomtudósok, történészek, azaz a döntéshozók erkölcsi, morális alapon hozó döntéseire van szüksége a Magyar Köztársaságnak.

A cigányoknál sincs másról szó, az elvárás ugyanez.

Túl kell nőni magunkon nekünk is.

A kishitűségtől kezdve a kisebbségi komplexusaink legyőzéséig, a praktikus napi pitiánerségtől a jövőt tervező és látó nagyságig.

Szembe kell nézzünk azzal a ténnyel, hogy ahová és akiknek 2015-ig nem osztanak, ott fosztanak.
 
Zsigó Jenő
 

C-PRESS