Szabad Ötletek - 2006. december

A kormányzat már 1956-ban azt tervezte, hogy az évek óta működő többi nemzetiségi szövetség mellett a létrehozza Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét is, és ezzel megteszi az utolsó lépést is a cigányok jogegyenlőségéhez vezető úton. Egy évvel később meg is alakult a szövetség. Ekkor még sokan azt hitték, hogy ebből áll az állam cigányügyi politikája, nincs több teendő.

Nem kellett sok időnek eltelnie annak felismeréséig, hogy sem az egyéni, sem a kollektív jogegyenlőség nem változtatott a cigányság társadalmi helyzetén, mert a probléma ennél sokkal összetettebb. A pusztán jogi emancipációra való törekvést ekkor felváltotta egy komplex társadalompolitikai cél, a cigányság „felzárkóztatása”.

Ennek megfelelően az MSZMP Központi Bizottsága 1961-ben határozatot hozott „a cigánylakosság helyzetének megjavításával foglalkozó egyes feladatokról”. Ezt újabb cigány-ügyi párthatározatok (1968, 1974, 1979, 1984) minisztertanácsi határozatok (1979, 1979, 1985), végül kormányhatározatok (1995, 1997, 1999, 2001) követték. E tucatnyi sokoldalú, a cigányság segítését, felzárkóztatását, a társadalomba való integrálását célzó programnak végrehajtását tárca-szintű és egyéb intézkedések sora igyekezett/igyekszik biztosítani.

Az állam eleinte a cigányság teljes asszimilációját is elérhetőnek tartotta, később azonban erről lemondott. Ettől eltekintve nincs lényeges különbség a rendszerváltoztatás előtti és utáni programok között, sőt a Horn-Kuncze és az Orbán-Torgyán programjai között sem. Utóbbi inkább csak annak demonstrálásra jött létre, korábban miden rossz volt és a Fidesz hatalomra jutása után minden jóra fordul. Valójában minden úgy folyt tovább, ahogy korábban. Nem az irónia kedvéért, hanem a lényeget illetően leszögezhetjük, hogy Orbán sem tért le az MSZMP KB által 1961-ben kijelölt útról. A cigánypolitikát illetően nem tartalmaznak új elemet az európai integrációval kapcsolatos 2006-ban közzétett fejlesztési elképzelések sem.

Miről is szóltak hát az utóbbi évtizedek programjai? Tanulás és munka – ez a követendő cél, és ehhez kapcsolódóan az egészségügyi viszonyok és a lakáskörülmények javítása, „felzárkóztatása”, valamint a szegénység és a gettósodás megszűntetése. Az egymást követő kormányok azt is egyre világosabban látták, hogy a cigányság integrácóját csak hosszú távú programokkal lehet elérni. Ennek ellenére mindig a rövid távú, látványos intézkedések kaptak prioritást.

Minden program központi kérdése a tanulás, a cigányok oktatásügye volt. Évtizedekkel ezelőtt is tudtuk és azóta is minden kutatás és tapasztalat egyre inkább arra mutat, hogy a képességek korai megtartása és fejlesztése az egész oktatás kulcskérdése. A három és hat éves kor közötti szocializáció pedig meghatározza az iskolai teljesítményt. Az iskolai egyenlőtlenségek és a szegregáció csökkentésére a gyermekeket és a szülőket a születés pillanatától kell kondicionálni. Csak a kisgyermekkortól kezdődő, tudatosan szervezett folyamat prioritása vezethet el az életesélyek egyenlőtlenségének csökkentéséhez.

Fél évszázad cigánypolitikáját az eredmény minősíti. Az iskoláskor előtti szocializáció prioritása mindegyik programból hiányzik meg, noha minden szakember tudja, hogy itt rejlik az iskolai kudarcok gyökere. Fél évszázad sem volt elég ahhoz, hogy állam megszervezze, biztosítsa a cigány gyermekek óvodai nevelését. Következésképpen az általános iskolákban olyan „felzárkóztatás” folyik, amely jórészt reménytelen, véget nem érő elfoglaltság, az idő kitöltése, amellyel elkerülhetetlenül együtt jár a szegregáció vagy a színvonalcsökkenés, a beilleszkedési és magatartási zavarokkal küzdő gyerekek tömege. A szülők természetesen más, „cigánymentes” iskolába vitték gyerekeiket, vagy éppen más iskolát szerveztek nekik, és az iskolák közötti különbség tovább nőtt. Vannak rossz és lepusztult iskolák, amelyekben tovább süllyed a színvonal és vannak elit iskolák, amelyekből „királyi út” vezet az egyetemig. Létrejött Európa leginkább decentralizált és legkevésbé demokratikus iskolarendszere, az áttekinthetetlen és átjárhatatlan magyar közoktatás. Az iskola esélykiegyenlítő szerepe gyakorlatilag megszűnt.

Az antidemokratikus magyar társadalom iskolarendszere lett Európában a legrosszabb. A felmérések szerint a másik véglet Finnország, ahol egységes alapokon működő 9 osztályos iskola van, amelyben nincs tagozatos, osztály, nincs szelekció, nincs felvételi és jegyekkel történő osztályozás csak az utolsó három évben kötelező. Az iskola természetesen egész napos, ingyenes ebéddel. Házi feladat gyakorlatilag nincs. És a gyerekek teljesítménye itt a legnagyobb egész Európában! A gyermekek persze itt sem egyformák. A gyengébbek felzárkóztató foglalkozáson vehetnek részt, a kiemelkedők több különórából válogathatnak és mindenki elégedett. Az iskola nem nyűg, a gyerekek nem tartják szükséges rossznak, a stressz minimális és a gyerekek a maximumot produkálják. Itt a legkisebb a különbség a legjobb és a leggyengébb teljesítmények között, és ami még fontosabb, ez nincs összefüggésben a család szociális helyzetével.

Magyarországon a gyermek teljesítménye elsősorban a család szociális helyzetétől függ, azaz a szülők jövedelmétől, képzettségétől, lakóhelyétől, társadalmi kapcsolataitól. Az önkormányzati iskolákból azonban továbbra is, évről-évre tömegesen kerültek ki szakképzésre és nemhogy élethosszig tartó tanulásra nem alkalmas, hanem bármiféle tanulásra alkalmatlan, önmagukat eltartani képtelen évjáratok.  Ezek nem versenyképesek, vagy nem is jelentek meg a munkaerőpiacon. Ez a marginalizálódott, esélytelen embertömeg nem lett munkaerő, nem volt képes bekapcsolódni a modern munkamegosztásba, nem lett és soha nem lesz adófizető. Még személyiségfejlesztő, nevelő célzatú, ideiglenes munkalehetőséget is nehéz lenne teremteni számukra. És ebben a körben a legnagyobb a cigányok aránya.

Nincs program a generációkon átívelő szocializációs problémák megoldására. Azoknak, akik az általános műveltség alapjaival sem rendelkező legszegényebb társadalmi rétegekbe születtek, továbbra sincs esélyük a társadalmi felemelkedésre. Az iskolai végzettséggel szoros összefüggést mutatnak a társadalmi egyenlőtlenségek, sőt az életkilátások is. Például a rendszerváltoztatás óta a legalacsonyabb és legmagasabb képzettségűek életesélyei közötti különbség nőknél 4,0 évről 10,2 évre, férfiaknál pedig a meglehetősen magas 8,9 évről 16,5 évre nőtt. Méghozzá úgy, hogy a jó helyzetűeké életkilátásai javultak, a rossz helyzetűeké pedig tovább csökkentek.

A programok mindegyike foglalkozott a lakáskörülményekkel is. A cigánytelepeket nem sikerült mindenütt felszámolni, de már nem is ez a legfőbb gond. Létrejött az első járásnyi, kistérség-méretű, főleg cigányok által lakott gettósodó körzet a Cserehátban és kialakulóban vannak újabb falusi gettó-körzetek, és persze vannak már „elcigányosodott” városi kerületek, körzetek is. A lakóhelyi szegregáció tehát nem tűnt el, csak átalakulóban van. Közben a néhány százezres cigány népesség száma megduplázódott és belátható időn belül eléri az egymilliót.

Az antidemokratikus magyar társadalomban a cigányokat az örökölt szegénységen és iskolázatlanságon kívül az erősödő rasszizmus is sújtja. Ez azonban csak a társadalom dezintegrációjának egyik tünete és ezért önmagában nem is orvosolható. A társadalmi egyenlőtlenségek mélyülésével és tartósodásával Magyarország nem Észak-Európához, hanem a balkáni országokhoz került közelebb.

Most csupán az a kérdés, hogy továbbra is ilyen ütemben romlik-e a helyzet vagy felgyorsulnak a dezintegrációs folyamatok? Az Európai Uniónak nincs társadalompolitikai programja. Hamis illúzió tehát az uniótól várni bármiféle megoldást. Nincs okunk az optimizmusra mindaddig, amíg a cigányügyi politika nem abból a tényből indul ki, hogy a mögöttünk álló fél évszázad „felzárkóztató” cigánypolitikája csúfosan megbukott.


R. Á.